A mai nap izgalmai nagyjábóll kimerültek abban, hogy a jó irányba induló buszt érjem el (ez a fránya bal oldali közlekedés, no meg az, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok...). Ez a valóságban valahogy úgy nézett ki, hogy ott elindultam az egyik megálló felé, mikor megláttam, hogy jön a másik busz, rajta az Oxford Centre felirettal, így halált megvető bátorsággal átrohantam az üres úton és elkaptam. Innentől kezdve az képezte az izgalom tárgyát, hogy hol szálljak le. Persze az út jó hosszú, úgyhogy volt mit végigaggódni, de a végén sikeresen eltaláltam a megállót.
Itt következett az a feladat, hogy megtaláljam az utat az iskoláig. Tegnap, mikor kicsit körbejártuk a várost, végigmentünk ezen az úton, ám az már régen volt. Szerencsére azonban elmém szűrőjén fennakadt egy-két emlékfoszlány, így sikeresen megtaláltam a sulit is, azzal a külön ajándékkal, hogy alig késtem. Mindezek után boldogan vetettem bele magam a tanulásba. A délelőtti csoportomban ott volt három norvég, meg a spanyol srác, Alfonso, akivel tegnap The Red Lionben találkoztunk (valahogy mindig azt akarom írni, hogy "a The Red Lion" - de az nem tudom, hogy mennyire helyes nyelvtanilag).
Az órákon rájöttem, hogy mennyire nincs szókincsem. Borzasztó. Ezen majd kéne javítani, csak kinek van kedve az argentin meccs alatt tanulni?!
De ne rohanjunk ennyire előre. Tehát megvolt a két délelőtti óra, az elején bemutatkozással (mindkét óra elején, ugyanis más tanárok tartották), meg sok-sok beszélgetéssel és szókincsfejlesztéssel (már csak meg kéne tanulni, ugyebár). Az órák után ebédszünet következett. Kicsit neteztem, azaz emailt néztem, meg hasonlók, no meg ebédeltem a többiekkel. Rizset, gombás hússal. És a gomba ehető volt. Még most sem mondanám rá, hogy finom, de ehető.
Ebéd után Kristóf hívott. Teljesen feldobódtam. Összegyűltek páran (a jó osztálytársaim) és felhívtak. Kicsit beszélgettünk, azután elrohantam a délutáni órámra.
Hát ez a néni egyszerűen varázslatos. Teljesen odavagyok érte. Ha jól értettem, ausztrál (legalábbis sokat élt Ausztráliában) és nagyon mókás. Valaki eltüsszentette magát órán, erre felírt a táblára egy Sneezometer-t, hogy feldobja az orrát. Mármint az órát. Bocsi, de nincs itt senki, akinek ellőhetném a szóvicceimet. Meg kéne tanulni angolul szóviccelni. Persze ahhoz kéne szókincs. Szókincs. Komolyan mondom, olyan ez, mint valami refrén.
Órák után még neteztem kicsit (kéne írjak egy levelet az Europass-os ügyintézőnőnek, de még nem mertem nekikezdeni), aztán Anna-val együtt bementünk a központba, hogy felválthassa a pénzét (ugyanis régi húszfontosai voltak), én meg, hogy elkapjam a buszomat. Út közben beszélgettünk kicsit, csak ő elég halkan beszélt, én meg nem vagyok valami jó, így hát nem volt teljes az összhang, de valahogy elgagyogtunk. Ő egész értelmes, sőt, mondhatni szimpatikus. A másik lány, Marin/Mariann kissé butácskának tűnik. Persze lehet, hogy a látszat csal.
Miután elhagytam Anna-t, megálltam a buszmegállóban. Bocs. Szóval vártam, vártam, mígnem egyszercsak látom, hogy a buszom elszelel mellettem. Ugyanis más oszlophoz volt kiírva, mint ahonnan indult, én meg elbambultam. Remek! Szóval vártam húsz percet, míg megérkezett a következő. Felszálltam és izgultam, hogy jó helyen szálljak le. Végül nem bírtam tovább, és megkértem a sofőrt, hogy szóljon. Ő szólt is, de büszkén kijelenthetem, hogy én is felismertem. Szóval vállveregetés - nekem.
Itthon vacsoráztam Duffy nénivel, valami angol ételt, aminek a neve valami juhász-étel, vagy hasonló. Merthogy állítólag a juhászok ezt ették. Réteges: az alsó réteg hús (hogy milyen és hogyan elkészítve, ne kérdezzétek), a felső pedig törtkrumpli. Összekeverve a kettőt nagyon finom. Vacsora után megnéztük a már fent említett argentin meccset (Görögország-Argentína 0-2, Argentína a legjobb 16 közt), majd feljöttem naplót írni.
Azonban meg kéne csinálnom a házimat (elolvasni egy bármilyen újságcikket és holnap beszélni róla. Én egy Yahoo-s cikket olvastam - komolyan fizetniük kéne ezért - ami arról szólt, hogy melyik a tíz leglaktatóbb étel. Vagy valami hasonló), szóval üdv és béke!