Ma a szokásos reggeli teendők után (meg fogom utálni ezeket a vacak angliai müzliket. Legalábbis ami Mrs Duffy felhozatalában található. Már most sem a kedvenceim, de egy hét múlva gyűlölni fogom őket) elmentem a suliba. A buszt majdhogynem lekéstem, de a sofőr rendes volt és megvárt. Mikor beértem, (ismét nagyjából olyan korán, mint tegnap. Azt hiszem, ez egy jó dolog, mert így legalább tudom használni az internetet, legalább egy emailnézés erejéig) elolvastam a nővéremtől kapott emailt. Na, hát azt kell, hogy mondjam, hogy a nővérem egy zseni! Azt írta, hogy nem hallott felőlem, viszont olvasta itt, rozmaringon, hogy nincs neten és megkérdezte, hogy miért nem viszem be az írásaimat pendrive-on. Ez egyszerűen nagyszerű! Szóval még ma felhívtam öccsömet, hogy legyen oly jó és hozza el a pendrive-omat. (Milyen jó, hogy nemsokára jön az öcsém. Persze nem csak ezért, de ez hab a tortán.)
A suli rendben eltelt. Ezen azt hiszem nincs semmi izgalmas. Ja, az viszont igen - legalábbis nekem -, hogy tegnap bejött három ember az egyik órára (nagy valószínűséggel az igazgató, meg asszem két Ausztrál(?)... nem emlékszem) és megkérdezték, hogy ez milyen szintű óra. Na, azóta tudom, hogy az Advanced csoportban vagyok. A leszakadók közt, de Advanced. Hurrá.
Suli után elmentünk focizni a diákokkal. Volt ott három svájci (az egyiket Rolandnak hívják, a másikat Simonnak, a harmadikról fogalmam sincs), egy koreai (Scott), egy kínai (David), egy japán (Zero), egy iráni (név?), Iszan, majd később csatlakozott egy lengyel (Michael) és egy másik srác, Demo vagy Dimo, Szaúd-Arábiából... És én. Marine pedig eljött nézőnek (azaz napozott). Hát, a foci része elég érdekes volt, mivel a többség eléggé béna, de jót mulattunk.
Mit is mondhatnék róla? A csapatok kissé egyenlőtlenül lettek lettek elosztva: mi sokkal erősebbek voltunk. De mindamellett, hogy irtózatos sokat bénáztunk, nagyon élveztem a focit.
Egészen addig, amíg (nem tudom, hogyan) elestem és nyújtott karral tompítottam. Lepergett előttem nővérem élete (ő így törte el a karját), meg a nyaram, meg az a roppanás, ami hallatszott. A könyökömben. És a fájdalom. De az nem pergett, csak volt. És sajgott és fájt. De!.... trattatatratatatá! Nem törtem el! Fogalmam sincs, hogy (nem) sikerült, de tudtam hajlítani. Úgy megijedtem, mint még ritkán... De hála az égnek, túléltem. Azonban öt perccel később eltalált egy kapu felé tartó labda. Rossz helyen.
Szóval kiütöttem, kiüttettem magam. A focinak ez után nagyjából vége is lett és elindultunk haza. Hazafelé az iráni ... hát fiúnak nem nevezném, mert már 29 éves, de vele mentem hazafelé. Irániul Magyarország Madzsarisztán. Azután ő leszállt, én meg mentem tovább. Duffy nénitől kértem jeget, azután hűtött karral megvacsoráztunk, mejd elkezdtük nézni a meccset (Dánia-Japán; félidőben 0-2). Szünetben feljöttem írni, viszont most búcsúzom, mert mindjárt vége a második félidőnek. Pá.