Mikor a mai napon felkeltem, és felültem, belémhasított a fájdalom. Én, botor, a bal karomra támaszkodtam. De látszani nem látszik semmi, csak nem tudom kinyújtani. Pompás. És ezt most a szó szoros értelmében gondolom. El is törhetett volna. Még életemben nem törtem el semmit (csak az előző bringám vázát, az pedig - hagyományos értelemben - nem számít emberi testrésznek) és ezt a jó szokásomat nem szerettem volna megtörni... Törni... A szokást egy töréssel.... Na jó, nem magyarázom tovább, már így is gyűlöltök miatta. Egyébként nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én legalábbis a gyűlölni és az utálni közt elég nagy különbséget érzek. Szóval a gyűlölni számomra valahogy sokkal erősebben hangzik. Nem is tudom. De hagyjuk ezt most.
A suliban minden szép és jó volt. Az első szönetben elmentem az irodába, hogy nézessem meg magamat egy orvossal. Ott a kedves néni telefonált egy sort, majd adott egy cetlit, hogy mikor hova. A második órában tartottunk egy kis brainstorming-ot. De persze ilyen szóvicces értelemben, azaz az agyról beszéltünk. Az agy szürke, 80%-a víz, nem érez fájdalmat (igazából emiatt kicsit morcos vagyok, ugyanis mi azt tanultuk, hogy a féjdalomérzet az agyban keletkezik...), a nőké 1,3 kg, a férfiaké 1,4 kg, és a halálunk után 37 óráig küld jeleket.
Azután szó volt egy könyvről, amit egy neurológus írt. Elolvastunk egy történetet egy zenészről, aki ... hogy is mondjam ... arc-vak volt. Nem tudott megjegyezni arcokat, és nem ismerte fel a tárgyakat (például egy kesztyűről készült képet nem tudott felismerni). Aztán - említés szintjén - beszéltünk egy emberről, aki huszonéves korától kezdve nem emlékezett semmire; egy másikról, aki levágta az ujját, de több év(tized) elteltével is attól tartott, hogy orrvakarás közben kinyomja a szemét; valamint egy harmadikról, aki azt hitte, hogy egy kutya és szag alapján felismeri az embereket és kiszimatolja az érzelmeket (szó szerint). És ez utóbbi ezt tényleg tudta egy ideig, azután elvesztette a képességét. Roppant érdekfeszítő. Ha valakit érdekel, ezek a történetek mind benne vannak egy könyvben. Oliver Sacks: The Man Who Mistook His Wife for a Hat. És azt hiszem ez az "arc-fel-nem-ismerős"-történetre utal.
A délutáni órámat kénytelen voltam félidőben elhagyni. Pedig borzasztó érdekes volt. Idiómákról beszéltünk. Például tudtátok, hogy angolul összefoglalni ugyancsak dióhéjban (in a nutshell) szoktak? És hogy Az, hogy "kick the bucket" (felrúgni a vödröt) azt jelenti, hogy meghalni? Sajnos azonban el kellett hagynom a termet, hogy elinduljak a dokihoz (így visszafelé nézve lett volna még időm, de biztosra akartam menni). Következőre azonban feltétlenül utánajárok, hogy miről maradtam le.
A doktornál kissé meg voltam szeppenve, mikor orrom alá toltak egy űrlapot, hogy töltsem ki. De végül - egy-két nehézségtől eltekintve - sikerült a dolog. Az orvos kissé beszédhibás, ámde nagyon rendes volt. Kikérdezett mindenféléről - persze tekintettel arra, hogy külföldi vagyok (azaz gondolom csak a legfontosabbakat férdezte) -, azután elmondta, hogy lehet valami egyszerűbb ficam vagy rándulás (ha jól értettem), de az is lehet, hogy egy kisebb csont eltörött a könyömben, így hát menjek el megröntgeneztetni még ma, vagy holnap.
Én errefel fogtam magam és elindultam a John Redcliff Hospitalba. Végre megtudtam, hogy a buszon, amit nap mint nap használok, mit jelent a rejtélyes JR Hospital felirat.
Mikor megérkeztem, a recepciónál lévő kérdezett valamit (amennyiben jól silabizáltam ki - bár a tények ezt nem támasztják alá -, azt, hogy van-e időpontom), amire nemmel válaszoltam, majd odaadtam a papírt, amit a doktor adott. Erre meglátta a nevemet és hogy külföldi vagyok, no meg a válaszomra azt mondta, hogy márpedig igen (de hisz akkor miért kérdezte meg?!... Jó, tudom. Azért, mert még nem adtam neki a röntgenes lapot). Ezek után elkezdett magyarázni, tudjátok, abban a "külföldinek magyarázok" stílusban, artikuláltan, lassan, hogy hova kell mennem. Én be is tértem a röntgen-recepcióhoz, ahol egy meglehetősen nagy kiterjedésű ember fogadott. Odaadtam neki a lapot (rajta minden adatommal). Ő azonban megkérdezte, hogy mikor születtem és hogy mi a nevem. Én elmondtam, a nevemet lebetűztem. Ő bólogatott és ellenőrizte a lapon. Mikor mindent rendben talált azt mondta, hogy üljek le a váróban, míg ő elintézi a papírmunkát. Rendes fickó volt.
Én bementem a váróba, ahol két öreg hölgy, egy öregúr, meg egy ugyancsak öreg és ugyancsak férfiú volt, ez utóbbi egy kórházi ágyban feküdt. Ez utóbbi már igencsak öreg volt, és teljesen elhagyatott. Csak feküdt és nézett. Borzasztó látvány volt. Ilyenkor az embert elönti a sajnálat és a félelem attól, hogy egyszer ő maga is ilyen magatehetetlen porhüvellyé válik. Erős késztetést éreztem, hogy odamenjek és beszéljek hozzá, csak szerény nyelvtudásom és természetes zárkózottságom megakadályozott abban, hogy ezt meg is tegyem. Végül aztán egy fiatal hölgy felolvasta a nevemet (legalábbis megpróbálta), és bekísért a röntgenezőbe, ahol készített két képet, majd kiküldött. Kint vártam egy keveset, majd a hölgy ismét kijött és azt mondta, hogy nem törött el semmim és majd tíz nap múlva ad valamit. Ez a része már kevésbé érdekelt, de megköszöntem és elindultam haza. Mikor megérkeztem, Duffy néni nem volt otthon (mint később kiderült, egy barátját vitte ki a vasútállomásra). Én leültem naplót írni, majd mikor megjött Duffy néni, megvacsoráztunk, aztán elindultam, be a városba.
Ott összetalálkoztam Anna-van és Marine-nal, majd velük együtt elindultunk a Red Lionbe. Ott már megint gonosz őrök álltak, akárcsak szerdán, akiknek az a feladatuk, hogy kirakjanak mindenkit, aki nincs tizennyolc. Mint például én. Most gondoltam, hogy megjátszom az "otthonhagytam" trükköt, de a jóember erre azt mondta, hogy nem engedhet be, mert elveszti az állását. Ezért visszamentünk a Crownba (ahol szerdán másodszorra voltunk) és leültünk, immáron kiegészülve Iszannal meg még két franciával (egy fiúval és egy lánnyal). Nagyjából addig jutottunk, hogy leültünk, mire odajött a néni, hogy elkérje a személyinket. Igazából odaadhattam volna, mert úgysem akartam inni, de attól tartottam, hogy akkor is kirak, ezért ismét megpróbálkoztam azzal, hogy nincs nálam. Akkor kiküldött. Ezután - próba cseresznye - visszamentünk a Red Lionbe, hogy hátha beengednek, ezúttal 17 évesként. A két bejárat őrei éppen beszélgettek egymással (azaz nem voltak a bejáratnál), így mi bementünk. Ilyen fapofával szerintem még életemben nem mentem.
Benn voltunk. Végre. Ott megnéztük a meccsek második félidejét (Chile-Spanyolország 1-2; Honduras-Svájc 0-0), azután beszélgettünk egyet, majd Iszannal elindultunk haza. Útközben kitárgyaltuk a hun-magyar rokonságot (Iszan megkérdezte, hogy a Hungaryból a hun nem-e a hunokra vonatkozik, merthogy azok a törököknek rokonai) és megegyeztünk, hogy lehet, hogy a törökökkel valami távoli kapcsolatban állunk.
Mikor hazaértem, Duffy nénivel leültem egyet trécselni arról, hogy milyen borzasztóan drága minden Oxfordban, meg Londonban. Egy gallon benzin például hat font (egy gallon 4,544 liter, azaz egy liter benzin 1,3204225352112676056338028169014 font, amit számoljatok át az épp aktuális váltószámmal). Szóval kicsit sopánkodtunk, azután elmentem lefeküdni. Holnap megjönnek Levenék, így előtte még elmegyek, hogy a McDonaldsból wifit lopjak. Azután kicsit várost fogok nézni, majd nem tudom mi lesz. Remélem jól fogja helyettesíteni a Stonehenge-t.