Na, hát ez akkor se lehetne másképp, ha én terveztem volna. Szóval a mai nap. Nem fogjátok elhinni. Elmondom, de úgyse fogjátok elhinni. Semmi esély. Én se hinném. Kész.
[Előre szólok, hogy bár múltkor nem akartam panaszkodni, most ez az egész bejegyzés arról fog szólni. Mert elegem van. Bocs - a szerk.]
Szóval reggel felkeltünk Levennel és elindultunk, hogy találkozzunk a többiekkel az iskolánál és elmenjünk a Stonehenge-hez és valami római fürdőhöz (tisztára otthon fogom érezni magam - gondoltam akkor).
Az első állomás ez a fürdő volt. Nagyon szép volt minden, tudjátok, ahogy itt ha nekiállnak a dolognak, akkor úgy csinálják meg, hogy a turisták nyálat-szemet csorgatva bámuljanak mindent, hogy hű és ha. Szóval egy fürdő volt. Olyan, mint Aquincum, csak itt ebben az a nagy bumm, hogy ez az egyetlen termálforrás egész Angliában (vagy Nagy-Britanniában... nem vagyok egészen biztos). Tényleg szép volt, de ilyen van itthon is. Igazából végignéztem becsülettel, hallgattam a kis hallgatót amit adtak, jó kisfiú voltam. De akkor is: nem érdekelt. Én a Stonehenge miatt mentem.
A múzeum után bementünk egy KFC-be a többiekkel, hogy elmenüküljünk a spanyol osztály elől (nem értem, minek jöttek ide, ha még a tanáruk is spanyolul beszél velük... Semmi értelme az egésznek...). Én kinéztem magamnak egy - viszonylag - olcsó étket, csirkemell, meg az elmaradhatatlan pommesz. Azután öcsém rábeszélt, hogy vegyünk meg közösen valami mást, ami ezerszer olyan drága, de legalább több (nem voltam éhes). Megkérdeztem, hogy van-e benne mell? A válasz az volt, hogy persze, van benne minden. Na, mondom, mostanság úgyis olyan undok voltam, hogy most legalább egyenlíthetek. Megvettük. Mell persze nem volt benne, a pommeszhez nem volt kecsap és olyan sok volt, hogy a végén alig bírtuk megenni a többiek belevonásával. Szóval kissé morcossá váltam. Igazából nem is esett olyan jól. De legalább jóval drágább volt, mint amit kinéztem.
De sebaj, már csak egy-másfél óra és megérkezünk a várva-várt Stonehenge-hez. És akkor lesz móka és kacagás.
A buszon egy gonosz német befoglalta a helyünket (ő egyedül ült) - később ki is derült, hogy miért: Az ő első helyén nem működött rendesen a légkondi. A mocskos mindenit. Persze dög meleg volt. Nem olyan nagyon dög meleg, de a buszt meg a rossz levegőzést beszámítva amolyan meglehetős dög meleg volt.
Azután egyszercsak megálltunk. Dugó. Mondtam magamban, hogy ez jól indul, éjfélre sem leszünk ott. Ekkor már a két széksor közt feküdtem, mert nem bírtam tovább a meleget. Azután egyszercsak éreztem, hogy megindulunk. Mentünk egy darabon, azután meguntam a dolgot és felültem a székre. Nem sokkal ezután egyik vezetőnk, Kaveh, (a másik Tom volt, aki az első napon is velünk volt), szólásra nyitotta száját. Azt mondta, hogy nem tudunk elmenni a Stonehenge-hez, mert csak egy út vezet oda és ott baleset történt. Ekkor megláttam mögötte egy parkoló feliratot, meg úgy láttam, hogy mosolyog, úgyhogy elmosolyodtam, hogy jóvicc Móric, humoros a legény. Csakhamar arcomra fagyott e mosoly, mert nem álltunk meg. Tényleg baleset történt és tényleg nem megyünk a Stonehenge-hez. Ennyi. Pedig - mint utólag megtudtam, páran (a busz másik oldalában, ahol először ültünk, amíg ugye a német...) még látták is. Na, itt következik az, hogy én ezt nem hiszem el. Ilyen épület nem létezik. Az egész csak egy Blöffhenge. Szóval ez így tényleg nem.
Most nem mondom meg, hogy mennyibe került a beugró erre a túrára, mert rágondolni is rossz. De a harmadát visszakapjuk. Ez persze nem rossz, viszont ha arra gondolok, hogy a másik kétharmadért buszoztam öt-hat órát (nagyobb részt légkondi nélkül) és megnéztem egy olyasmi műemléket, ami a lakhelyemtől nagyjából húsz-harminc perc séta (persze amolyan Közép-Kelet-Európai múzeummal, nem ezzel a hiperszuper nyugati-félével), akkor azt kell, hogy mondjam, hogy azt a hét meg a nyolcát.
Már előre terveztem, hogy elmeséljük Mrs Duffynak és ő azt fogja erre mondani: "Oh, what a pity."
Szóval elindultunk vissza. Egy olyan épülettől, ami nincs. De cserébe Kaveh és Tom felajánlotta, hogy vesz nekünk egy fagyit vagy üdítőt valahol. Halottnak a csók - gondoltam. Inkább menjünk mostmár haza és ne várakozzunk, nyakunkon a spanyol ná... osztállyal. De megálltunk. Vettem egy narancslevet. Illetve azt hittem. Később kiderült, hogy narancs és mangó. Na mindegy. Persze nem oszt, nem szoroz, csak úgy elmondtam. Nem rajongok a mangóért. Megiszom, de nem rajongok érte.
A hazaút alatt ráadásul megtudtam, hogy az argentínokat 4-0-ra kiütötték a németek, ami megkoronázta ezt a napot. Azután elérkeztünk a sulihoz, és elváltunk.
Útban Headington felé egy kisfiú nagyon ott volt a szeren. Azt kiabálta alkalom adtán, hogy "spiderpig". Persze ezen mindenki nevetett. Azután a nyelvét öltögette. Nagyon hangosan. Ekkor rájöttem, hogy ezt a spiderpig-et már hallottam valahol. Csak magyarul. Pókmalac. Az osztályban mondta valaki. Biztos valami titkos szabadkőműves jelszó.
Mikor végre valahára hazaértünk, és elmeséltük Mrs Duffynak, hogy jártunk, borzasztóan meg lettünk sajnálva. Teljességgel. Persze eleinte kissé emiatt is elszomorodtam. Azonban rögtön jobb kedvre derültem, mikor azt mondta a legvégén, hogy "Oh, what a pity"...