Rozmaring

A mai nap nagyon bonyolult volt és mégis felszabadító. Egy boldog-szomorú nap.
Most épp itt repülök, a La Manche csatorna felett, a hátam mögött Anglia homályba vesző partja látszik. Festői. Persze a nap épp lemenőben van, hátulról süt, a felhők és a pára felett. Gyönyörű.  Előttem meg a kékes-lila homány. Sötétedik. Minden csodás. Gyerekek, ezt nem lehet leírni... Ha ki kéne találnom egy búcsúzást, pont ilyen lenne. De kezdjük a napot a legelején.
Már a felkelés része érdekes volt. Hat óra alvás az én kis csöpnyi szervezetemnek nem elég. És ha hazamegyek, akkor se lesz sokkal jobb, mert olyan helyeken leszek, ahol nem igazán az alváson lesz a hangsúly. Szóval valahogy felébredtem és miután felkeltem, elmentem zuhanyozni. És ha már zuhanyzásnál tartunk, álljunk meg egy pillanatra. Nem, nem valami zaftos leírás következik, hogy hogyan zuhanyoztam, csak a zuhanyzórózsákról lesz szó. Mert két csap volt. Én az első két-két és fél hétben az egyiket használtam. Amint mondtam is, néha elment a nyomás. Azután a harmadik héten Mrs Duffy felvilágosított, hogy azért, mert az össze van kötve mindenféle más eszközzel, így ha ő azokat használja, akkor a zuhanyzóban nincs víz. Ezért zuhanyozik ő (no meg öcsém is, mint később megtudtam) a másikkal. Hogy én miért ezzel kezdtem el, azt nem tudom. Talán a londoni zuhanyzós kalandra való tekintettel. Ugyanis ez hasonlított rá. Tudjátok, mint egyik zuhanyzórózsa a másikhoz.
Szóval már egy-két napja a másikkal zuhanyzom. Azután összepakoltam, megreggeliztünk öccsel, és bementünk a suliba. Még a buszon megnéztem, hogy pontosan mit kellett volna csinálni, de mihelyt megláttam, rájöttem, hogy it's not my cup of tea. Szóval, hogy nem leszünk jóban. A buszon mellesleg volt egy csapat lány: (bocsi, ha nem leszek politikailag korrekt, nem tudom, hogy most épp mi az aktuális megnevezés) egy fekete lány, meg három fehér. Ott ültek előttünk. Az első, a fekete, egyszercsak fogta magát és írt valamit a telefonjába, azután megmutatta az egyik lánynak. Ez már gyanús volt. Azután a másiknak is odaadta, végül a harmadiknak. A második lány két székkel előrébb ült, de azért láttam, hogy miután elolvassa idenéz (persze csak így alig láthatóan). Az első lány sokkal talpraesettebb volt. Olvasás után úgy fél perccel nézett hátra, mintha csak valamit nézne hátul, aztán rámpillantott. De ravaszsága mind semmit sem ért, mert mikor ő épp hátratekintett, akkor olvasta el mellette a harmadik lány a titokzatos valamit és belebámult az arcomba. Szóval valamit írtak rólam. Már majdnem eluralkodott rajtam a leginkább óvodásokra, illetve még annál is fiatalabbakra jellemző kiváncsiság, de azután hagytam a dolgot a csudába.
És amúgy el kell mondjam, hogy a busz farolt. Ez azért fontos, mert a 10-es busz, amivel suliba meg vissza jártunk, olyan útvonalat járt be, amiben volt két "hajtűkanyar" is - azaz ugyanazon az utcán jött és ment (az egyik egy zsákutca, a végén egy, külön a buszoknak tervezett körforgalom, aminek csak egy ki és bejárata van, egy oldalon, a másik pedig egy széles úton való forduló). És egész végig arra vártam, hogy mikor fog valamelyik farolni, mert nem férünk el. Egyáltalán bárhol. Bármelyik megállóban, vagy az egyik ilyen megfordulásnál. És három hét alatt semmi. De ma végre megtört a jég és faroltunk. A nagy úton. Pompás volt. Szinte diadalittas lettem.
Mikor beértünk, különváltunk. Az első órán Martin ismét rózsaszín nadrágban volt. És szinte senki nem csinált házit. Az óra rendben lezajlott, azután elköszöntem Martintól. Csak két hétig tartott órát nekem, de - az öltözékétől eltekintve - nagyon bírtam.
A második órán Steve-vel előadásokat tartottak páran. Merthogy az volt a házi. Persze megintcsak páran nem csináltunk. Például Insic sem, aki már majd egy éve itt van. Pre-Intermediet szinten kezdte, most meg ő volt a csapat esze. Szóval tanult. Na de mindegy. Azután Steve-től is elbúcsúztam (ő is hiányozni fog asszem. Például amikor elkezd valamit mondani, azután megáll és ezt mondja: "I mean... waow...") és elmentem ebédelni. Bagettet. Pulykamellel és salátával töltve. Az ebédszünetben ismét elköszöntem pár embertől: Ga-Yeontól, kedvenc koreaimtól, Ishantól, Maya-tól, Simontól, a német lányoktól (Anne-Kristinetől és Nina-tól), Fabienne-től, Lorenzotól és még Matthiastól is, aki egy nagyon antipatikus német srác és senki sem szerette. És ő is ma végzett.
A délutáni órán játszottunk. Hibakeresőset. Én sajnos nem tudom a nevét, hogy kivel játszottam, de nyertem. 12-6-ra. Mondjuk volt benne egy rakat szerencse is, de akkor is. Ugyanis - csak hogy értsétek is - volt egy tábla és azon kellett ellépkedni arra a mezőre, amin a felesleges szó volt. És persze dobókockával kellett dobni és úgy kellett mozogni. Szóval volt pár alkalom, amikor tényleg csak a szerencse segített meg. Na de hagyjuk ezt a témát.
A játékkal nagyjából el is ment az óra. A végén elköszöntem Jennytől. Ő is nagyon a szívemhez nőtt. Beszéltünk nagyjából két percet az óra után és azt mondta, hogy nagyon jó volt velem dolgozni, meg hogy egy gentlemen vagyok és hogy felrakott volna az advanced csoportba, ha tovább maradtam volna. Egészen meghatódtam. De komolyan.
Azután nekivágtunk Levennel, mert haza kellett mennem a holmimért, mielőtt kimentem volna az állomásra. A busz persze dög lassú volt, olyan nagy volt a dugó. De legalább találkoztam Azizzal, a líbiai sráccal. Na, ő az az igazi laza-arc. Ő épp vizsgázni ment és késésben volt.
Bocsi, hogy megszakítom az írást, de a nap már lement és az ég és föld találkozásánál egy gyönyörű sárgás-vöröses sáv világít. Csodás.
Szóval Aziztól is elköszöntem és végre valahára hazaértünk. (A második hajtűkanyaros oda-vissza előtt leszálltunk és sétáltunk három megállót. Jó döntés volt, mert a buszon nagy volt a tömeg és így gyorsabbak voltunk.) Otthon felkaptam a cuccomat, azután bepattantunk Mrs Duffy nálam is idősebb autójába és elrobogtunk a vasútállomásra. Mire odaértünk, már majdnem háromnegyed öt volt (14:45-kor végeztem a suliban). A következő paddingtoni vonat 17:01-kor érkezett. Felszálltam és egészen a végállomásig mentem, ahova 18:09-kor érkeztem. Gyorsan megvettem a jegyemet a reptérre egy automatánál - és mondhatom, hogy a vártnál jóval könnyebben ment. Azután felszálltam és 18:25-kor elindultam az 5-ös terminál felé. Az időpontokat csak azért írom, mert a repülőm 20:15-kor indult. Szóval meglehetősen izgultam.
De végül nem lett semmi gond. Hét után valamivel megérkeztem a reptérre, felvettem a jegyemet, cserébe leadtam a csomagomat, majd elindultam a váróba. Szerencsére most sem találtak nálam bombát, úgyhogy semmi gondom nem akadt. Az egyik boltban a maradék pénzemből vettem egy csokis croiassant, majd kicsit később még egyet és egy narancslevet. És vártam, hogy mikor írják ki, hogy melyik kapuhoz kell mennem. Elvileg már 19:25-kor ki kellett volna írniuk, de azután áttolták 19:32-re, majd valamivel ez után az időpont után a "Please wait" felirat villant fel a képernyőkön. Vártam és vártam. Azután 19:50-körül elmentem az információhoz, hogy akkor most mi merre mennyi, mire megkaptam, hogy az A12-es kapuhoz kell mennem. Hát nem abban a pillanatban írták ki a képernyőkre is, mikor megkérdeztem?! Na de mindegy.
Amíg a kapu előtt vártam észrevettem, hogy mellettem az A11-es kapu van, az ülésem száma pedig 11A, és most fejeztem be a 11. a-t. Szóval nagyon meghatódtam - ismét. Gondoltak rám. Még le is fényképeztem a jegyemet, meg a kapu tábláját együtt. Olyan szépek voltak.
Azután megkezdődött a beszállás. Én szerencsésen megrúgtam valakit. Vagy ő engem. Szóval összerúgtunk, miközben ő állt fel én meg mentem el előtte. Sűrű bocsánatkérések közepette bár, de odébbálltam. Erre nem az én soromban ül?! Még szerencse, hogy pont az átellenes oldalon. Különben rúgdosódhatnánk itten. Egyébiránt közvetlenül mellettem nem ül senki.
Most épp Nürnberg felett vagyunk és álmos vagyok.
Három hétig voltam Oxfordban. Nem esett, csak egyszer és akkor is csak alig. Jól éreztem magam. Remélem Ti is. Viszlát Oxford, viszlát Anglia!