Na, ez az, amit nem hittem volna el senkinek. Legenda lettem. Élő legenda.

A dolog pedig így áll: az iskolánknak van egy nyári tábora, amibe én már hetedik éve járok. Szóval nem vagyok mai csirke. A diákok közül én vagyok a legrégebbi, és szerintem egy-két tanárt is körözök. Jövőre rendezik meg a tizenhatodikat ebből a bizonyos táborból, így (ha elmegyek és miért ne mennék?), akkor elmondhatom, hogy a felében ott voltam.

A táborról magáról annyit, hogy egy sátortáborról van szó, és emellett pedig kirándulunk és jól érezzük magunkat. Ez utóbbihoz hozzátartozik, hogy számháborúzunk.

Idén az időjárással nem volt nagy szerencsénk, szinte végig esett. Az egyik kirándulásunkat le is kellett fújni, a történelem során először. A számháború idejére azonban szépen kisütött a nap, úgyhogy minden adott volt egy jó játékra. Összegyűltünk tehát, hogy elinduljunk a pályára.

Ugyebár, mint már említettem, én vagyok a legrégebbi és az egyik legidősebb diák is (az osztálytársaim közül a legfiatalabb). De ez persze abból is következik, hogy nagyon sok a fiatal. A valóság az, hogy rengetegen voltak hatodikból meg nyolcadikból.

Amint ott készülődtünk, hogy induljunk, odjött hozzám az egyik ifjonc és megkérdezte, hogy igaz-e az, hogy én egyszer számháború közben úgy takartam le a számomat, hogy vetettem egy bukfencet...

Először is nagyon meglepődtem. Ilyenről még nem is álmodtam... Legendák keringenek rólam... Pedig nem is vagyok olyan kiemelkedően jó számháborúban. Sőt, az igazság az, hogy idén egészen rosszul ment a támadás. De hagyjuk ezt.

Lényeg, hogy a kérdés olyannyira meglepett, hogy azt válaszoltam, hogy nem. Így utólag persze ez rossz ötlet volt. Valami nagyon titokzatosat kellett volna mondanom. Vagy csak egy mozdulattal csöndre intenem. Ha már legenda, táplálgassuk egy kicsit.

Azonban én bohó, inkább arra voltam kiváncsi, hogy ezt honnan hallotta... Persze azt nem tudtam meg, de legalább elrontottam egy legendát. Kár. Majd következőre okosabb leszek.