A buszra vártam. Hideg volt. A megállóban rajtam kívül mindössze egy lány álldogált. Úgy tizenöt-tizenhat éves lehetett. Hosszú, egyenes barna haja volt, hófehér bőre és zenét hallgatott.

A buszra még jócskán kellett várni, nagyjából öt perce mehetett el az előző, és ilyenkor, este, ritkásabban járnak. Csak ácsorogtunk és vártunk. Egy anyuka jött föl az aluljáróból, egy körülbelül hatéves ikerpárral. Amíg ő a kezében tartott szatyrokat igazgatta (oh, mily' nehéz az anyák élete...), addig a két kisfiú rávetette magát egy reklámtáblára, ami a megálló egyetlen dísze volt. Mosolyra fakasztott e jelenet. A lányt is. Aztán az anyuka kézenfogta a két ördögfiókát és elmentek.

Azt figyeltem, hogy az előttünk elszáguldó autók közül hányan veszik észre azt a nagyjából fél méter széles és meglahatősen mély kátyút, ami az utca egy olyan pontján volt, hogy csak az igen kis tengelytávú autók tudták kikerülni az út széle felől. De persze jó ha tíz kocsiból kettő törődött a csekély útakadállyal. Csak aztán ne sopánkodjanak, hogyha állandóan javítgatni kell az autójukat.

Nemsokára nagy embertömeg áradt fel az aluljáróból. Befuthatott egy hév. De a legtöbben rögtön el is szállingóztak, csak ketten vagy hárman maradtak ott és várták a buszt. Ami nem sokára meg is jött.

Felszálltam, a leghátsó ajtónál és leültem a leghátsó ülésre. A lány, akivel a kezdetek óta küzdöttünk a viharos széllökések és a fogcsikorgató hideg ellen, leült velem szemben, az ajtó túlsó oldalára. Elindultunk.

Nemsokára egy fickó szállt fel, az utolsó ajtón. Kicsit futott is, hogy még időben elérje a buszt, így első dolga volt, hogy ledobja a táskáját egy üres székre (volt miből válogatni, alig utaztak a járműn). Nagyon mókás kalapja volt, tisztára, mint egy igazi "kávboj", és hozzá körszakállat viselt. Már a jelenség maga is humoros volt, ám amit a felszállás után művelt - nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan miért - belőlem végül szinte szemtelen vigyort csalt elő belőlem.

Először úgy tett, mintha le akarna ülni, ám helyette nekicsapódott az ülés támlája mögötti falnak. És nem ült le. Ekkor megjelent arcomon a mosoly első halovány sugara. Persze nem rosszindulatból, ám mégiscsak komikus volt a jelenség.

Aztán elővette az óráját és elkezdte felvenni. Nagyon hosszú és bonyolult folyamat volt. Ekkor már a lány arcán is halvány mosolyt véltem fölfedezni. Összenéztünk. Mosolyogtunk.

Azután végre végzett. Ekkor zsebéből egy láncot húzott elő, melynek egyik vége a nadrágjához csatlakozott, a másik végén pedig ott lógott - egy újabb karóra. Ekkor vigyorogni kezdtem. Ránéztem a lányra. Ő is. Persze ő nem olyan pimaszul, mint én, de határozottan mosolygott.

Végül a pasas leszállt. Ekkor kieresztettem magamból a bennem szorult jókedv bennrekedt részét és hatalmas vigyort engedtem elterjedni az arcomon. A lány mosolyogva megcsóválta a fejét.

És mentünk tovább. Mindkettőnk arcán még ott maradt a jókedv halvány árnya. Jeleztem. A következő megálló az enyém.

Hatalmas döccenések. Kátyúk. Nagyszerű. Megálltunk. Mosoly.

 - Hát szia! - mondtam, miközben az ajtó. Ő kikapta a füléből a füllhallgatót. Az üvegfal túloldalán. Intettem neki. Megértette. Elmosolyodott és visszaintegetett. Leszálltam. Az ajtó becsukódott mögöttem és elindultam haza.

A busz becsukta ajtajait és tovarobogott. Az ablakban még láttam a lányt, amint a távolodó buszról integet.