Kedves Tarajosgyömrőy Jolánka!
Tudod, nagyon sokat gondolkodtam. Olyannyira, hogy az már szinte égbe kiáltó. Hiszen az értelmes embert pont arról lehet megismerni, hogy nem gondolkozik, hanem cselekszik. És valóban, én azt hiszem, hogy még mindig visszamaradott állapotban vagyok. Túl sokat használom az agyam, többi testrészemet pedig annál kevesebbszer.
És így, jótékony(?) magányomban arra jöttem rá, hogy már egyáltalán nem akarok jó lenni. Nem látom semmi értelmét, hogy e cél miatt törjem magam, vagy a legkisebb erőfeszítést is megtegyem. Elegem van. És úgy határoztam, hogy nem hogy jóindulatomról mondok le, hanem egyenesen rossz leszek.
De nem... A rossz a célomra szinte becéző szócska. Gonosz leszek, velőmig romlott. Hiszen eddig csak egy jószándékú bolond voltam. Legalábbis annak hittem magam. Később persze kiderült, hogy nem én voltam a hülye, csak túlságosan hiszékeny voltam. Romantikus naivitásomnak azonban ezennel vége. Tudom, kedves Jolánka, hogy ezt magamban már többször megfogadtam, ám most a legjobb szándékú közeledés sem tudna eltéríteni célomtól. Bizalmam az emberi nemben végérvényesen megrendült. Idealizmusom helyét a hűvös és számító racionalizmus fogja átvenni. Nem ismerem a jót, mivel megfoghatatlan. Miért ne kételkedjem tehát létében?
Lehet, Jolánka, hogy barátságunkat akartad megóvni, azonban azt elmondhatom, hogy e tettednél hathatósabban senki nem cselekedhetett volna e kapcsolat ellen. Most aztán tanulhatok, hogy felejtsek. Végül is, a számok vagy szavak bemagolásához nem kell gondolkodni. Ez a tanulás lényege: hogy felejtsd el önálló gondolataidat és helyette másokét töltsék bele. Vagy csupán egy formás adathalmazt, amiből - ha nem mész el egy vetélkedőre - világ életedben egy csepp hasznod sem lesz belőle.
Haszon... Igaz is... De hát mi más van most nekem a világon, mint haszon és hátrány... Hiszen épp az imént fogadkoztam, hogy mostantól mindent hideg fejemre bízok.
Igazándiból ordítani szerettem volna, de hallgattam, hogy el ne sírd magad. Mert még a végén visszatértem volna imént eltemetett holt-magamhoz, s megsajnáltalak volna. Én bolond. És még azt hittem, hogy sajnáltatom magam... De, mint utólag minden kiderült, még túl szigorú is voltam magamhoz, s megvontam magamtól saját - azóta sajnálatos körülmények közt elhunyt - szeretetemet.
Pedig milyen jól éreztem magam előtte... Meg merném kockáztatni, boldog voltam. Te pedig: belerondítottál. Méghozzá úgy, hogy fogalmad sem volt, hogy Te magad mit gondolsz. Hát kérlek, hogyha húzni szeretném a saját agyam, akkor találtam volna erre egy minden bizonnyal kevésbé fájdalmas módszert. De te oda kellett jöjjél hozzám, mikor én mindezt nem akartam (s erre tanúim az Égiek!) és megingattál elhatározásomban saját bizonytalankodásoddal, amit azonban céloknak, vágyaknak, tetteknek tettettél.
Nem ordítottam tehát. Csak a szájam szélébe haraptam és - amennyire ez megtehető úgy, hogy közben bennem egy világ hullott elemeire - faarccal hallgattam. Már nem gondolkodtam. Csak valami frappáns lezáráson. Hátha faraghatok belőle egy kedves történetet, s majd jókedvvel, s mosolyogva mesélhetem kedves barátaimnak egy kellemes összejövetelen.
De Te, Jolánka, szerencsésen megszabadítottál minden, a hideg, céltudatos elme értelmén túl található gondolattól, egyszersmind barátaimtól, akik közé Te magadat is odatartozónak vélted.
Szóval búcsúzni szerettem volna tőled, mivel már kissé fáradt vagyok. Egy csöppnyit sajnálom ugyan, hogy most a kellemes és boldog Karácsonykor megint olyan lehet a szájam íze, mint aki trágyába harapott, de neked az, hogy hangosan gondolkozhass, biztosan megérte.
Maradok tehát őszinte híved:
Riesenbach Iván
Utóirat: A bocsánatkérésed pedig - legyünk őszinték egymáshoz - szart sem ér.
