Ma reggel én felébredtem
s kerékpárral útra keltem
az idő csípte az arcom
természettel folyt a harcom
nekem amint ott tekertem
dolgozott a szellem-kertem
a koponyámban lent mélyen
dagályosan és sekélyen
mert a hűs frissíti agyam
és én azon kapom magam
hogy még magamban is rímben
mint valami furcsa filmben
gondolkodom és utána
verset költök a butára
teljességgel értelmetlen
sőt, helyenként érthetetlen
a gondolatfűzés sora
amit magamban a fura
és szokatlan hang teremtett
mivel a természet megvert:
tél közepe, mégis tavasz?
és nem tudom, mi a panasz
hiszen bennem még a tél dúl
és egy ideig nem indul
el belőlem, bárhogy vágyom
itt van mellettem az ágyon
(mivel közben hazaértem)
és ezt soha meg nem értem
hogy vajon miért is van az
ha engem a gond elhavaz
miért jön a csalfa tavasz
amiről mindenki tudja
hogy a szerelmesek gondja
én pedig itthon egyedül
képezve utolsó egyedül
a csacska és buta rímet
ami nem viszi a prímet
csak emlékből, mert, s ugyanis
ez a verselés most hamis
mivel ezt régebben írom
emlékezést most nem bírom
az agyamra erőltetni
hogy mit írtam, elővenni
fülem mögül a kispolcról
ami mögött hajam kócol
s buta gondolatot rejt el
mit nem mutat semmi rejtjel
csupán néha csillan szemem
miből én is észreveszem
hogy amiket itt el rejtek
annak nem vagyok jó rejtek
hisz kibukkan lépten-nyomon
amikor a frísztájlt nyomom
és írok it sok bolondot
Árpádot, Elődöt, Ondot
Kondot, Tas-Hubát, Töh'tömöt
mintha csupán libát tömött
volna elmém, oly erőszak
rímeim, mert olyan rosszak
mint nyáron a hideglelés
viharos szél és jégverés
nem is lesz rá többet gondom
verseim szép lassan bontom
akárcsak az agyvelőmet
frakkomat és kézelőmet
egyaránt s egyúttal dobom
s tamtamozok egy kis dobon
kiütöm magamat vele
fejem gondolattal tele
nem fér bele más csak ritmus
meg ez a csúf, ronda rigmus
mit fejezni be nem lehet
eltöltenék még egy telet
csak hogy írjam amíg lehet
mint szerelmes a levelet
mit botoran így csiszolgat
jobbra-balra, fel-le forgat
hogy találja meg a jó szót
szénakazalban a borsót
pedig tudhatta voln' régen
nincs annyi csillag az égen
hogy neki is egy teremjen
amiért ő érte menjen
hiszen neki mind túl fényes
válogatós, kicsit kényes
ezért mindet kritizálom
hátha kimegy szemből álom
ami eddig homályos volt
mint térképen a fehér folt
vagy mesében a varázsbolt
miben találsz kígyót békát
de nem leled meg a békét
amit szíved már oly rég lát
mégsem leled még a végét
és bolond vagy, kinevetnek
rúgdosnak és meg is vetnek
ám azt mondod: kit érdekel?
minden hang ami Érte kel
többen ott úgysem fértek el
ezért egyedül az ágyon
egy társként a csúf magányon
nyugtatod vak szemeidet
görcs kínozza beleidet
jó ideje szakadatlan
szíved helyén égő katlan
de ezt a rímet is loptam
csak már nem tudom, hogy honnan
össze-vissza írok mindent
s nem tudom, hogy fent-lent kinn-bent
mit keresek a világon
s mit szeretek a virágon
ami látásomtól hervad
talán azért szívem mert vad
indulattal viseltetik
és úgy ront közéjük, nekik
mintha ellensége volna
máskor is ugyanígy tolta
el a remek helyzeteket
megsajnálva Őt, s titeket
mindenkit magától féltve
a világot meg nem értve
és csupán magától kérdve
hogy mi bennem a fogyaték,
ami nekem, mint hagyaték
maradt meg a családomtól?
mint másnak papiros és toll
hogy valamit alkothasson
más lelkére imígy hasson
addig én, mint egy furcsa szörny
szememben a gyűlölet-könny
hogy m'ért tette ezt a világ
hogy szememben nincsen világ
s néma szemmel tekinthetek
és más felé sem inthetek
mivel mind megijed attól
mint valami véres hadtól
ami az ő létére tör
ez az ami engem gyötör
hogy mint leprást úgy kezelnek
és messzire elvezetnek
hogy csengővel a nyakamban
másra így nem akadhattam
csak egy fénysugár volt nekem
de az is jól kitolt velem
rám mosolygot, de én végre
csak azt nem vehettem észre
hogy e mosoly kiröhögés
s belőlem ekkor köhögés
furcsa faja tört hát elő
melytől megrezdül a velő
ami az agyban bent kotyog
és valamit halkan motyog
de sajnos most már nem értem
s nem hangosabb, bárhogy kértem
mert a fülem is ily' süket
hogy nem találsz olyan fület
ami lehet ennél rosszabb
sem sorolást, ennél hosszabb
listáját az ember-bajnak
kit már sokszor cserben hagytak
és most is csupán szenveleg
ez a balfékség egyveleg
holott ha kinyitná szemét
nem kerülné el a szemét
mi benne van, tekintetét
és rájönne, hogy mi a tét
hogy ki át mond, az mondjon bét
különben a virágosrét
mi eleddig benne nyílott
átlőtte mérgezett nyíl ott
ahol neki legjobban fáj
az a hűvös, szint' hideg táj
mi egykor érezni tudott
azután meg messze futott
hátha már nem érik utol
se a buta se a tudor
csupán menekülni próbált
és egy nagy husángot lóbált
ha valaki közel jönne
akkor ezzel "szóljon közbe"
mielőtt túl közel kerül
akár kívül akár belül
bár utóbbitól jobban félt
előbbiből sokat megélt
és annyira nem zavarta
hogy néhányan lógnak rajta
csak beszélni, azt ne kelljen
különben zord szava keljen
s átkozzon el minden élőt
ateistát, Isten-félőt
és fusson csak messze, tovább
ha közelítenek, odább
oda, hol a madár se jár
és a furcsa végzet ott vár
de ez persze mind marhaság
mint az előbb az a husáng
tudja ő is, nem védi meg
és a vég ott úgysem lebeg
amit régebben gondoltam
mikor tervem megfontoltam
akkor csak annyit tudtam még
hogy mi itt van, abból elég
és hogy változás kellene
s talán beszélni is Vele
csak nem tudom, hogyan kezdjem
dühös lelkem hogyan eddzem
arra hogy Vele beszéljek
és Mellette nyugton éljek
Tőle teljes függetlenül
várva, hogy a gond majd elül
magától, mert észrevettem:
lehet nekem bármi tettem
nem mozgatja füle botját
s úgy tesz, mint aki a gondját
a másnak észre nem veszi
bár talán ezt jobban teszi
én nem tudom, csak az egyet
hogy Vele nem szedek meggyet
s egy tálból sem cseresznyézünk
s nem mondjuk meg, hogy mit érzünk
hiszen ahogy viselkedik
abból mese kerekedik
elmémben magyarázandó
hogy miért van, hogy halandó
az emberrel ilyet tegyen
és utána olyan legyen
mint a rinocérosz bőre
akkor inkább egy jó tőrre
teszem le az új voksomat
és nem tétovázok sokat
megmutatom, mi van bennem
és a vérrel összekenem
arcomat, hogy ne lássák meg
azt, sőt inkább alázzák meg
még a régi emléket is
s az új nemzedékeket is
s tapossanak a belembe
köpjenek a tenyerembe
ordítsanak a fejembe
s röhögjenek a szemembe
mindegy úgyis, ha meghaltam
perzseljék csak meg a talpam
én már úgysem földön járok
hiszen bennem olyan károk
keletkeztek, hogy már ezért
a biztosító is megkért
hogy jelentkezzek ki nála
és lesz ezért örök hála
mert üzlete csak miattam
(bocs, hogy e titkot kiadtam)
csak miattam veszteséges
és ne legyek nevetséges
mondjam fel ezt a szerződést
és nem érez majd sértődést
sőt majd egy arany plaketten
díszeleghetünk mi ketten
biztosítom, valamint én
majd valamely folyó mentén
mint két régi és jó barát
és a mennyek égi karát
is hallgathatjuk majd ketten
csak arra kér, hogy ez egyben
adjak én neki igazat
mert neki ez majd vigaszt ad
és erre én rá is álltam
vele gyorsan megdumáltam
ezt a pár rövid feltételt
s cserébe meg kaptam ételt
hogy hazáig ne éhezzek
és sebtapaszt, ne vérezzek
ott hol magamat átdöftem
mire én azt mondtam, kösz nem
inkább csöpögtetem vérem
és csupán az ételt kérem
de a szavam megint, s újra
rátért eme zagyva útra
és egy hülye mesét mondtam
tizenhárom óra pontban
most az idő, nem hazudok
én olyat már nem is tudok
csak hallgatok, ha kérdeznek
miért bunkónak éreznek
azok kik köröttem vannak
és érzésükkel meghatnak
mert én nem ütni akarok
csupán magamból takarok
el néhány részt, és nem többet
ne legyél hát olyan döbbent
mert mindenki ezt cselekszi
amíg minden baját fekszi
ki az ágyban lázas bajjal
csapzottan és zilált hajjal
köhögősen és lihegve
mint óriás barna medve
innen futásnak eredve
mindentől elromlik kedve
ha mosolyogsz, s szomorú vagy
nincs körötted egy olyan agy
aki bajod befogadja
és vigaszként neked adja
az ő baját, mit te nem látsz
de amire titkon itt vársz
hátha egyszer lesz valaki
s ha nem ember, csak egy maki
akivel megérted magad
és furcsa érzés megragad
amit éppen most is érzel
ahogy teljességgel vérzel
a kés nyomán vérzik hasad
s a szíved is majd meg hasad
vért könnyezel és vért is hánysz
hogy mással így vajh' miért bánsz
és persze te azt sem érted
hogy végül is miért kérted
meg őt, hogyha úgyis tudtad
s a választ előre untad
amit pár nappal előtte
(a poént így nem ő lőtte
le) magadban fogalmaztál
hogy ha mondja, akkor aztán
valahogy majd jól visszavágj
és egy lelket csipkésre rágj
mert már én is tudom, hogy én
akkor lennék boldog ha vén
fejjel akár de azt látnám
tök mindegy, hogy hogyan bántnám
előtte őt, de a vége
hogy könnyes szemmel néz félre
és tudom, hogy miattam sír
akkor megnyílhatna a sír
nekem és már nyugton halnék
s többet mást én sohsem marnék
mint ahogy mostanság teszem
hogyha élek, azon veszem
észre magam, hogy egyszercsak
bántok valakit - miért? - csak! -
és nem érdekel semmi sem
s bármit mondnak el nem hiszem
mert tudom, hogy ott mind hazug
és nincs számomra egy kis zug
ahova menekülhetnék
vagy csak nyugodtan ülhetnék
pár percig, hogy a kék szemét
s annak csodás, szép erejét
rajtam meg nem érezhetném
s utána azt kérdeztetném
csak egy percet, csak még egyet
s egy csapásra én több legyet
bizony Isten hogy leütnék
s utána nyugodtan ülnék
legalábbis az arcomon
nem igazodsz ki a nyomon
amit homlokba barázdált
Ő, mikor mellettem ott állt
és kérdezett, én meg talán
nem is tudtam, mi a talány
és hogy ezt nekem most mégis
miért tette fel ha én is
akkor még bizonytalanul
és nem tudtam hibátlanul
hogy mit akarok életben
de most mondhatom éretten
hogy végiggondoltam múltam
s emlékekben százszor hulltam
el én régi nagy csatákban
valahol még el a rákban
amire már nem emlékszem
csak egyre: a bűvös két szem
mi nyakhámot vetett én rám
s gondolhatod, hogy miért, ám
választ úgysem kapsz te Tőle
szót sem húzol ki Belőle
viszont százszor feltámadva
kérdésedre választ adva
hogy mit akarsz te magadtól
nem lesz kérdés neked attól
a perctől, amit említek
mert magamban kiterítek
minden egyes gondolatot
ami reám egykor hatott
s letisztázva mindent szépen
nézek az így kapott képen
végig, s csupán most jön csak rám
hogy nekem mi is a csakrám
(bár ezt a szót nem is értem
majd egy "ekszpert"-től megkérdem...)
most először, tudom, hogy én
- ostobább a föld kerekén -
valójában mit akarok
s szinte ön-szemet kaparok
dühömben, hogy én eleddig
vak szemmel nem láttam ezt itt
ami olyan egyértelmű,
mint az epszilon és a mű
hogy egyetlen dolog kell csak
és minden mást meg kell tiltsak
nekem most már csak egy cél van
(miközben itt mindjárt fél van):
hogy Veled legyek.