Te vagy az egyetlen
konstans egyenletem,
mégis tele ismeretlenekkel,
iksz-ipszilon és kérdőjelekkel.
És már a hangulatomat is csak egy szinuszfüggvény tudná leírni,
örökös leszállóágon vagyok mégis,
mint egy óriás hiperbola,
mígnem nulla alá fut ordinátám
majd az egyre csökkenő területet
s szomorúan integrálnám
és azt a felületet
amit egy kedves kockatestátló
mentén elvágott forma ad
ami a kockából megmarad.
És mégis úgy érzem magam,
mint akit osztottak nullával,
vagy mint negatív gyök alatt;
egyes alapú logaritmus
és versemből lóg a ritmus
mert már nem számolom ki,
hogy egyedül vagyok-e a statisztikámban
vagy valakivel majd együtt oszthatok
el egy életet,
miután a pap összeadott
s együtt szerkeszthetem-e meg házam homlokzatát,
és tehetek a tetőre egy parabolát...

Hiszen gondolataim szórását
csak Te tudod átlagolni.