Kilenckor keltem, majd rögtön neki is álltam tanulni, mivel másnap (hétfőn) szódolgozatot írtunk angolból, németből, dolgozatot matekból és egy kis kémia számonkérésre is számíthattunk. Úgy, hogy aznap hat óránk volt, duplakémiával. Derűsen néztem tehát az előttem álló borzalmakra. Idén német érettségi. Éljen! Ennek örömére álltam neki a rendhagyóknak. Persze semmi nem ment a fejembe, de igyekeztem. Korán ebédeltünk, talán még dél sem volt, dehát éhesek voltunk (legalábbis én az voltam) és sürgetett az idő. Ma van a nagy nap...
Ebéd után még visszaültem tanulni, egy kis német, egy kis angol, jól éreztem magam. Ezt az is mutatja, hogy folyvást az órát néztem, hogy mikor válik legitimmé tanulásom megszakítása. "Két órakor a sulinál." Ennek fényében úgy döntöttem, hogy fél körül elkezdek készülődni. De az idő ólomcsizmával ült a nyakamon. Sóhajtottam. Még egy-két német rendhagyó és angol berendezési tárgyak. Nem éreztem úgy, hogy bármi újat megjegyeztem volna, nem sikerült összpontosítanom. [FELHÍVÁS! A koncentrálás szó helyett használd gyakrabban az ÖSSZPONTOSÍTÁS szót! - a szerk.] Hosszú percek teltek el így. De mégiscsak eltelt, mire én édes érzéssel teltem el. Ma nyár volt. A tanulást leszámítva teljesen olyan volt, mintha már szünet lenne.
A városba körülbelül évente kétszer járok be, akkor is ilyenkor. Öcsém majdnem eljött velem, de meggondolta magát és úgy döntött, megvárja a következő induló csapatot, ami belőle és bátyám barátnőjéből állt. Így egyedül suhantam az iskola felé. A Hardyval mentem. Az ilyen alkalmakkor ezzel megyek, hiszen máskor elhanyagolom. Persze kissé furcsán érintett a Dancelliénél kétszer nagyobb gumija, de megnyugodtam a gondolatra, hogy barátom megígérte, hogy lassan megyünk. Állóképességem egy beteg lajháréval vetekszik, így kellett a lassúság.
Kissé korán érkeztem a sulihoz, még senki nem volt ott. Kicsit ugráltam tehát, megörülve ugrálós kerékpáromnak, majd kifulladva leültem. Nemsokára megjöttek a többiek is: elsőként Peti (országútival), majd Asztrik (egy amolyan "trekkingesített" montival, végül Geri, xc gépével.
Elindultunk. Én udvariasan a boly végére maradtam, és megdöbbenve állapítottam meg (kilóméterórámra tekintve), hogy a lassúság fogalmát kissé átlépve, 30km/h feletti átlagsebességgel repesztünk, 40km/h feletti végsebességgel - síkon. Az alsó rakpartra és teljesítőképességem határára érve jeleztem (a lehető legudvariasabban), hogy nem erről volt szó. Szerencsére ezt a többiek is elfogadták, ha egyet nem is értettek vele. Visszafogottabb, 20-25-ös tempóban haladtunk tovább, egy ideig Peti, majd Asztrik vezetésével. Ez utóbbi irányítása alatt tartottunk egy kis keresetlen városnézést a Budai Várban, de - Asztrik szerencséjére - jó helyen lyukadtunk ki. Már csak rövid út állt előttünk, míg el nem értünk a Tabánig. Ott várakozott ránk a Kritikus Tömeg, avagy ismertebb nevén a Critical Mass.
Rövid telefonálgatás ls keresés után rátaláltunk két már ott levő osztálytársunkra (Márk, Ádám), illetve két külsős (AKG-s) lányra (Dóri, Kitti). Velük és a tömeggel együtt vonultunk végig a Városligetig tartó úton. A menet kisebbnek tűnt a tavalyinál, de olybá lehet, hogy ez csak érzéki csalódás volt. Mindenesetre kicsit gyorsabban haladtunk, mint múltkor. Én személy szerint biciklimánia nevű betegségemet orvosoltam a tekerés alatti percekben: csodáltam a sok szép biciklit. Örömmel láttam néhány biciklin Campagnolo szettet, valamint találkoztam két Dancellivel is (egyikkel nagyjából végig együtt mentünk).
Miután kigyönyörködtem magamat, elkezdtünk ökörködni. Asztrikkal "lábnemletevős" versenyszámban mérkőztünk meg, ehhez később (a harmadik menetben) Gergő is csatlakozott. Az első meccs volt a legszorosabb, a végeredmény 3:2 lett, az én javamra. Ezzel a győzelemmel hazafele úton egy üdítő is járt, ami nagyon jól esett, de egyelőre ne szaladjunk ennyire előre. A másik menet kicsit simább, 3:1-es Rozmaring-győzelemmel ért véget, míg a harmadik menetben Asztrik továbbra is megőrizte harmadik helyét, én az elsőt, Geri pedig értelem szerűen második lett. E verseny végére oda is értünk célállomásunkhoz, a Városligetbe. Nagyon szépen nézett ki a hely: minden tele volt szép biciklikkel és vidám emberekkel: ez magában hordozta a jó handulatot. Mi is letelepedtünk a fűre. Megtaláltuk testvéreméket is (öcsémet, bátyámat és barátnőjét). Öcsém, Levente, csatlakozott hozzánk. Vele mentem el vizet keresni. Persze az összes kutat elzárták (többek közt azt is, amit megtaláltunk), ezzel zöld utat engedve az uzsorásnak sem utolsó perec- és üdítőárusoknak. Ezen egy hangyányit felháborodtam. Vásárlás helyett inkább tűrtem.
Sikertelen vízkeresőutunkat követően visszatértünk a táborhelyünkre. ott kis üldögélést követően elkezdtünk bringát emelni a többiekkel. Bemutattuk kis különszámunkat is: ez abból áll, hogy én felemelem a biciklimet, Peti és Asztrik pedig felemel engem. A bemutatót tapssal jutalmazta a közelünkben álló közönség. A bringaemelés érdekes élmény. Az ember csak biciklirengetegeket lát. Ez a látvány jó érzéssel tölt el. Olyan, mintha valami jót alkottunk volna. Aztán letettük a bringákat. Az emelést követően csakhamar el is indultunk hazafelé. A hazaút kisebb megállóktól eltekintve gyors volt. Már fél hétre otthon voltunk. Otthon beültem a szobámba és nekiálltam a németnek...
