Már a Szférák zenéje című novellámban foglalkoztam a - hogy is lehet ezt szabatosan és latin kifejezések nélkül megfogalmazni? - hangokkal. Vagy kissé bővebben azokkal a dolgokkal, amiket a fülünk segítségével tapasztalunk meg. Most erről a témáról szeretnék kissé bővebben értekezni.
Írásom középpontjában a mára igencsak elterjedtté vált különböző "fülhallgatós" zenehallgatások állnak. Célom az, hogy arra a kérdésre, hogy ez vajon milyen hatással van a hétköznapjainkra, meg általában az életre. Ennyit elöljáróban. Természetesen senki se számítson pontos és tökéletes tanulmányra, hiszen ezt csak én írom, akinek még ott a tojáshéj az alfelén, és még semmit sem látott a világból. Viszont ha a Kedves Olvasóim is hozzátesznek, talán elégséges választ tudunk adni a fenti kérdésre.
Nekem külön "empéháromlejátszóm" soha sem volt. Teltek-múltak az évek, míg kaptam egy olyan telefont, amin tudtam zenét hallgatni, fülhallgató segítségével. De akkor még viszonylag kis tárhellyel rendelkeztem, így nem tartózkodtam állandóan bedugott füllel. Aztán tönkrement a telefon. A következő darabra már több zenét tudtam rakni. Egyre többet hallgattam zenét. Otthon, a suliban, útban valahova: mindenhol. Ha volt egy kis szabadidőm, bedugtam a fülem.
Persze sokat gondolkodtam. Az idei évemben viszonylag sokat kellett tömegközlekedéssel utaznom, be a városba, ráadásul meglehetősen kemény telünk is volt, így a bringázást is szüneteltettem. És mit tesz az ember, miközben tömegközlekedik? Bedugja a fülét. Rengetegszer ültem a különböző járműveken és figyeltem az embereket. Több következtetést is levontam. Az első, ami nem, vagy csak korlátozottan tartozik a témához, az emberek arckifejezése: amint végignéz a jámbor járókelő az utasközönségen, kiüresedett tekintetekkel találkozik. Elhasznált, komor arcokkal. Nem is tudom, hogy mihez lehetne kezdeni ezzel? Gyakran én is azon kapom magam, hogy látványosan búskomor arcot vágok. Hiszen már Rejtő is megmondta, hogy a költő arckifejezése ilyen (A három testőr Afrikában). De igyekszem változtatni ezen. Saját kis küldetésem az, hogy ha egyedül utazok is, megpróbálok látványosan mosolyogni. Persze nem tudom, hogy a mosoly látványa másokban az örömöt idézik elő, vagy pedig annál élesebben tartják ellentétesnek saját érzéseiket az én arcomon tükröződőekkel. Mindenesetre ezen igyekszem. Lehet, hogy értelmetlen, de én küzdök.
Ám térjünk vissza a tárgyhoz. A másik kellemetlen tapasztalat, hogy a tömegközlekedésen utazóknak, ha nem is többsége, ámde nagy része bedugott füllel utazik. De miért is tekinem én ezt oly' borzasztó dolognak? Nővérkémmel beszélgettünk erről egy alkalommal. Azt mondta, hogy nem érti az embereket, akik futás közben zenét hallgatnak. És valóban: mit is jelent, zenét hallgatni? Manapság olyan könnyen elérhető, hogy szinte nem is fogjuk fel a súlyát. Ha van ennek egyáltalán súlya. Visszasírhatjuk a régi időket, amikor csak élőzene létezett, vagy a bakeliteket, vagy akárcsak a tíz évvel ezelőtti időt, de azt javasolnám, hogy inkább vizsgáljuk meg a következményeket. Szóval: mit is jelent, hogy az úton-útfélen történő zenehallgatás elterjedése? Mit is jelent zenét hallgatni?
Véleményem szerint - hogy egy röpke pillanatra mégiscsak visszatérjünk az élőzene világába - amikor még nem volt lehetőség a hangrögzítésre, és az ember csak koncerteken részesülhetett a zene élményében, akkor a hallgatóság (a különböző úri pletykák megvitatásától eltekintve) átadta magát a zenének. Arra figyelt.
És ezzel szemben mi történik ma? Az élet minden helyzetében zenét hallgatunk. Utazás közben, tanulás mellett, de olykor még beszélgetés közben is (ami szerény véleményem szerint eléggé bicskanyitogató magatartás. Legalább legyen egy beszéd-szerű helyzet: én figyelek rád, te figyelsz rám, meg az épp játszódó zeneszámra?)!
De végtére is, mi ezzel a gond? Fenti szavaimból kitűnhet, hogy a fülhallgatós élet ellen vagyok. De miért is? Hogy a fenti kérdésre válaszoljak, mi változik meg (rossz irányba) attól, ha valaki zenét hallgat? Hiszen terjed a kultúra, a különböző együttesek iránti rajongás közelebb hozza egymáshoz az embereket, lehet együtt zenét hallgatni, mi kell még?
Elsőre valóban ilyen egyszerűnek tűnhet a válasz, de tekintsünk egy kissé mélyebbre. Nemrég olvastam egy igencsak figyelemreméltó könyvet. Abban szerepelt többek közt, hogy az ember nagyon "keveset él a jelenben". Persze ott nem a zenével kapcsolatban merült fel ez a megállapítás, hanem a folyamatos visszaemlékezésekkel és jövőtervezgetésekkel kapcsolatban. Hiszen, bár a tesünk egy helyen van, lelkünk az idő különböző tájain jár, csa épp a jelenbe látogat ritkán.
Azt hiszem, hogy ez a megállapítás a zene tekintetében is megállapítható. Hiszen mit is teszünk, mikor zenét hallgatunk? Jobb esetben az adott érzésünket erősítjük fel egy sajátunkhoz hasonló hangulatú számmal, rosszabb esetben pedig úgymond "magunkra erőltetünk" egy másik érzelmet, érzelemcsoportot. Eltávolodunk a jelentől. Az itt és mosttól. Az ifjúság által kedvelt mondás, a Carpe diem! pedig miről is szól? Ragadd mag a napot! De hogyan is cselekedhetnénk így, ha képtelenek vagyunk lélekben is résztvenni egy napon?
A sok gondolkodás után úgy döntöttem, hogy kipróbálom, milyen is zene nélkül élni. Persze ez kissé túlzás, hiszen nem menekülön el a zenés helyek elől, csupán annyit teszek, hogy nem dugom be a fülemet. Ha másokkal vagyok és együtt hallgatunk valamit, az más, de egyedül nem.
Nem tudom, mióta csinálom. Egy-két hete kezdhettem el. Igen. Ha minden igaz, túl vagyok a második héten is. És azt kell, hogy mondjam, hogy csodás érzés. Most, hogy kezd közelegni a tavasz, és visszatérni a madarak, pompás sétálni az utcán. Fülig ér a szám. Még most is, hogy rágondolok. Nem is tudom, mihez is hasonlíthatnám. Nem szeretnék olyan nagy szavakat használni, hogy visszatértem a természethez, se semmi hasonlót. De valahogy jobban érzem magam.
Összefoglalva tehát: Véleményem szerint a zenehallgatás tömegszerűsége néhány előnye mellett sok hátrányt is tartalmaz: az emberek eltávolodnak a jelentől, az őket körülvevő valóságtól és a többi embertől. Mindemellett az, hogy felerősítjük - hogy egy példával éljek: borús - hangulatunkat, az nem feltétlenül előnyös. Persze erről egy szakembert kellene megkérdezni, mindenesetre azt hiszem, hogy az érzelmek felesleges felerősítése, a szenvelgés nem jó megoldás.
Nem kívánom, hogy bárki is lemondjon a zenehallgatásról, de ha beszélget, bírja ki annyi ideig...