– avagy –
A tévé által nevelt „ifjúság”
A női munka megjelenésével együtt jelent meg az a jelenség is, hogy a – hangzatos kifejezéssel élve – felnövekvő nemzedéket immáron nem a szülei, hanem a bölcsödék, óvodák, iskolák alkalmazottai nevelik. És a tévé…
Sajnos a munkából fáradtan hazaérkező szülőknek gyakran nem marad erejük a gyermekeikkel (már ha egynél több van nekik) való foglalkozásra, hanem inkább csak bekapcsolják a televíziót, azzal, hogy addig sincs velük gond. Sőt, ha néha még elő is kerül a gyermekekkel való foglalkozás, a tévé (és alkalmanként ezzel együtt a számítógép) bekapcsolva marad, így a szülőknek a képernyőkkel kell versengeniük saját fiaik, illetve lányaik kegyeiért.
Ezt a furcsa és elborzasztó jelenséget szeretném kicsit közelebbről megvizsgálni. A saját tapasztalataim megosztása mellett okokat illetve következményeket szeretnék felsorolni, illetve értelmezni. Továbbá megpróbálom – ha némiképp szubjektíven is – bemutatni az egyik közkedvelt „gyermekcsatorna” műsorait, mintegy további elborzasztásképp.
Elsőként egy, a közelmúltban velem megtörtént esetet szeretnék elmesélni. A húsvéti szünet nagy részét és az utána következő hetet – szerencsétlen módon – a kórházban kényszerültem tölteni, ugyanis vakbélgyulladásom, és –műtétem volt. A kórházba Nagypénteken kerültem, koradélután és még aznap este megvolt a műtét. Ezt a részét nem szeretném a továbbiakban fejtegetni, hiszen nem tartozik a témához.
Abból a szempontból azonban igen, hogy a műtét miatt jó ideig ágyhoz voltam kötve, majd keveset mozoghattam, de még így is időm jó részét a kórteremben töltöttem. Az ágyam elhelyezkedése sem volt épp a legjobb: egyből a tévé mellett voltam, bár az felőlem kissé elfordítva volt, így szerencsére nem láttam a képernyőt teljes egészében.
Nem nagyon kedvelem a tévét. Ennek különböző okai vannak. Ezek egy része nem tartozik a témához, a következő részét pedig lejjebb fogom elemezni. Mindenesetre több különböző okból megpróbáltam kerülni a „képernyőkontatkust” a televízióval. Ez egész jól ment, mintegy másfél napig, de elfogyott a türelmem és elkezdtem nézni, amit a többiek néztek. Miután még nem töltöttem be a tizennyolcat, gyermekosztályon kezeltek. A kórteremben rajtam kívül két fiú volt, az egyik elsős, a másikat nem tudom, milyen idős volt, nálam két-három évvel fiatalabb lehetett.
E két fiú az idő nagy részében a Cartoon Network nevű csatornát nézte. Nem szeretném a kelleténél jobban lejáratni ezt az adót, de úgy vélem, hogy ami sok az sok – és ez a fent nevezett csatornára teljes mértékben érvényes. Eddig amikor otthon rákapcsoltam, szinte rémülten kapcsoltam tovább…
További szidalmazás helyett leírnám, hogy mit is sugároz ez az adó és mi az, ami ezt az ellenszenvet felkeltette bennem: Kezdeném a képi minőséggel. A legtöbb, ezen a csatornán sugárzott műsor rajz- illetve egyéb animációs film, valamit találhatunk itt néhány „hagyományos”, azaz emberekkel forgatott sorozatot is. A képekről tehát annyit, hogy ez az egyik tényező, ami a már fent körülírt „továbbkapcsolási-reflexet” belém itatta. A rajzfilmekben szereplő figurák – a legtöbb nem ember, nem is állat, vagy ha mégis egyik e kettő közül, teljességgel felismerhetetlen – kinézete elborzasztó. Alaktalan szörnyek, undorító gesztusokkal (pl.: az egyik rajzfilmsorozat reklámjában a főhős – mintegy búcsúzásként – böfög egyet, mindezt természetesen a szórakoztatásért).
A másik dolog, ami a fent említett beidegződést okozza, az a hang. Nem tudom, hogy hogyan találnak mindehhez egy szinkronszínészt, azonban abban biztos vagyok, hogy a valóságban senki sem beszél így. Leszámítva azt az egy-két alakot, aki nem emberi nyelven beszél (és itt ne kedves Dömdödömökre gondoljunk, hanem különböző valótlan alakú és hangú lényre), a főszereplők – nemtől függetlenül – igencsak magas hangon beszélnek, illetve sikoltoznak.
És akkor a történetekről nem is beszéltem. Egy-egy Tom és Jerry szinte felüdülés volt, hiszen ott csak a másokkal való kitolást viszik színre, viszonylag kellemes alakokkal és többnyire hang nélkül. De vannak olyan műsorok is, ahol a „felnőtteknek szánt” műsorokat (ilyen például az egyik sorozat, ami kissé valóság-show-khoz hasonló, túlélőjáték) dolgozzák át gyermekek számára. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szereplők rajzoltak, el vannak látva a fent említett szinkronhangokkal és végül, de nem utolsósorban a történet és a szereplők jelleme kissé visszataszítóbb a valódi sorozaténál (a túlélős esetében biztos, mivel annak a felnőtt-verziójából volt „szerencsém” látni pár részt).
Tehát ez ment a kórházban, szinte egész nap, hiszen – bár az egyik fiú, az idősebb elment – a fiatalabbat még utánam műtötték, így ő tovább kellett, hogy az ágyban maradjon.
Egyszer-kétszer meglátogatták őt a szülei (főképp az anyja). Az egyik ilyen látogatás alkalmával a tévé épp kikapcsolt állapotban díszelgett, mire az apa megkérdezte, hogy hogyan bírjuk ki nélküle. Eleinte azt hittem, hogy viccel, de később az anyával folytatott beszélgetés rávilágított, hogy – saját elmondása szerint – náluk mindig megy a tévé, sőt, olykor úgy, hogy közben a kisfiú gépezik; tehát a kérdés komoly volt…
A kórházról tehát ennyit. Térjünk át inkább az „általános igazságok” mezejére!
Mint a fenti történetből következtethetünk, valószínűleg nem egy ilyen család él így, vagy ehhez hasonló módon. Én személy szerint szerencsémre kiváltságos helyzetben vagyok, ugyanis édesanyám nem dolgozik, így tud és tudott velem és három testvéremmel foglalkozni, nem kellett minket a képernyőkre bízni. Azonban ez nem adatik meg mindenki számára…
Hozzá kell tegyem még azt is, hogy amennyire emlékszem (és amennyit a fent nevezett adóból volt szerencsém látni kisebb koromban) régebben nem voltak ilyen durva műsorok. Nem mondom, hogy egész nap a magyar népmesék és hasonló jellegű mesék mentek volna, de akkor még nem szabadult el ennyire a médiapokol.
A kérdés pedig szinte adódik: Miért változott meg mégis mindez? És itt most hozzá kell csatoljam a „felnőtt műsorokat” (kibeszélő- és valóság-show-k, stb.) is. Miért változott meg a kínálat? Miért van az, hogy ronda figurákat, szitkozódó embereket vagyunk kénytelenek nézni (már ha a tévézést kényszernek számítjuk)?
Erre a kérdésre kétféle választ adhatok. Az egyik a logikusnak tűnő, ám mégis kételyre okot adó válasz: azért, mert erre van igény. Ez persze egy bizonyos szintig érthető, azonban jelen esetben, teljes egészében, számomra elfogadhatatlan. Bár igaz, hogy már a régi komédiák és azok komikumforrásai is arra épültek, hogy az egyes jelenségeket eltúlozták, így a nézőben „én fölötte állok mindennek” érzést kelt. Ez lehet egy indok arra, hogy miért lettek közkedveltek a már említett kibeszélő- és valóság-show-k. Ebből pedig ismét ugyanabba az útelágazásba érkezünk, amibe az első kérdésnél, mégpedig, hogy a gyerekcsatornákra és -műsorokra miért igaz ugyanez?
Itt már erőltetettebbnek tűnik az a megoldás, hogy a gyermekek is felsőbbrendűség-érzésre vágynak. Sokkal inkább tűnik valószínűnek az, hogy inkább azért alakulnak így akarják „ránevelni” az ifjabb nemzedéket arra a maszlagra, amit a szüleikbe talán még kissé enyhébben adagoltak.
Az már összeesküvés-elméleti lantot pengetne, ha azt mondanám, hogy ez igaz lehet a felnőttekre is (azaz ez a másik válaszlehetőség), és a társadalom egy hatalmas butítási folyamat részese, ám azt nem teszem, csak felvetem, mint lehetséges opciót. Ennek a lehetséges okai ugyanis túl sok helyet foglalnának.
Visszatérve azonban a műsorok minőségi romlására, ez egy önerősítő folyamat: a gyermekek, akik ilyen műsorokon nőnek fel, sokkal kisebb igényűek lesznek, mint elődeik. És mielőtt előkerülne a „Magyarországon minden rosszabb” mumus, meg kell állapítanunk, hogy miután az ominózus Cartoon Network nemzetközi csatorna, ez nem igaz. Mások ugyanazt a szemetet kapják, mint mi.
Tehát a lehetséges ok (a népbutítós összeesküvés-elmélet mellett) a kereslet-kínálat-változás. Csak itt egy tyúk-vagy-tojás kérdéshez lyukadunk ki. Ezen még lehet elmélkedni, gondolkodni, a tény azonban tény marad: a műsorok megváltoztak és most ezek a „mesék” nevelik az ifjabb nemzedéket.
A kérdés tehát adva van: Mit lehetne tenni? Hagyjuk a csudába a dolgot, hadd folyjék, ami megkezdődött? Dobjuk ki a tévénket, illetve ne vegyünk, ha még nincs? Vagy változtassunk meg mindent végletesen? Ismét cenzúrára van szükség? Vagy az anyák maradjanak otthon?
Az első felvetés(, azaz hogy hagyjuk a dolgokat folyni a medrükben) bennem megoldásként fel sem merül. A struccpolitikát hagyjuk meg a névadó állatnak. Nem vagyok a népbutítás híve. Persze nem várható el senkitől, hogy képességeinél többet nyújtson, de az sem, hogy a meglévő képességeit visszaszorítsuk, szórakozásnak pedig agresszióra serkentő műsorokat nézessünk velük.
A tévékidobás már kissé több megfontolást kíván. Én személy szerint szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogok tévét venni. Ennek persze csak az egyik oka a műsorok silánysága. A másik pedig, hogy én úgymond „internet-párti” vagyok, azaz úgy vélem, hogy a tévé, mint olyan már idejétmúlt dolog: egy jó kivetítővel és egy számítógéppel dvd-ket, és internetes filmeket nyugodtan és egyszerűen nézhetünk, ez utóbbi, valamint az „internetes tévécsatornák” pedig véleményem szerint, mire elérkezem odáig, hogy a televízió-vásárlás felmerüljön, már megoldott probléma lesz. Hiszen csak egyetlen dolgot sajnálnék tévé nélkül: a fociközvetítést. De szerencsére ennek az internetes megoldására már ma is vannak kísérletek, persze a minőség még nem tökéletes.
A gyökeres változást kínáló lehetőségek (a cenzúra és az anyák munkájának „visszaszorítása”) nagyon kényes kérdések. Bár egy-két helyzetben (mint témánk esetében is) talán – kívülről vizsgálva a dolgot – tanácsos volna a cenzúra újbóli bevezetése, ennek azonban több buktatója is van. A sajtó- és szólásszabadság miatt nem valószínű, hogy kivitelezhető volna ez a terv. Mindemellett még fontos megemlíteni a különböző televíziós cégek, illetve rajzfilmgyárak lobbierejét is. Feltehetőleg nem rajonganának a gondolatért, hogy hatalmas bevételi forrásoktól esnének el. A harmadik akadály pedig maga a cenzúra-bizottság személyi összetétele. Kik lennének alkalmasak erre a feladatra? És egyáltalán: ki tudná meghatározni, hogy mi az, ami még átmehet és mi számít károsnak?
A cenzúra bevezetésének lehetősége tehát valószínűleg hiú ábránd – de talán jobb is ez így. Hiszen nagyon könnyen válhat az egészséges (habár mesterséges) válogatás valamiféle hatalomgyakorló eszközzé.
A másik megoldás pedig, nevezetesen pedig, hogy az anyák inkább maradjanak gyermekeik mellett, attól tartok, ugyanolyan kivitelezhetetlen és alighanem hasonló felháborodást keltene, mint a másik, fent említett gyökeres változtatás. A női egyenjogúságért küzdő alakulatok valószínűleg akkor is megvétóznák a javaslatot, ha az bizonyítottan hasznos volna is. Mindemellett a mai karrierista világban senkitől nem várható el, hogy szakítson a munkájával – még ha a saját gyermekéről van is szó. (Abba pedig már csak hely híján sem szeretnék belemenni, hogy milyen hatással lenne a női munkaerő ilyen mértékű csökkenése a társadalomra és a gazdaságra.)
A kérdés tehát kissé nyitva marad. Úgy tűnik, hogy a műsorok megváltoztatását felsőbb utasításra képtelenek volnánk elérni. Persze lehet próbálkozni azzal, hogy a keresletet változtatjuk meg, azonban ez lehet, hogy ugyanolyan reménytelen, mint a kínálat kívülről való megváltoztatása.
Mit tehetünk tehát? Azt hiszem, hogy amíg egy egész társadalmat felölő változ(tat)ás nem születik, addig mindenki kénytelen a maga módján védekezni. Hogy zárszóként a Red Hot Chili Peppers együttest idézzem: Throw away your television!