Nos, azt hiszem, hogy unatkozom. Nagyon.

Részben ennek is köszönhetően, részben ezer más dolog miatt kicsit átgondoltam a dolgaimat. Ahogyan ezt A szálak elvarrása c. bejegyzésemben is említettem. Most pedig, hogy túl vagyok forgalmin, érettségin (aminek a teszt része 95% lett, de volt egy nagyon buta hibám, amikor jóra gondoltam, csak a rossz betűt írtam be...), tehát még több időm jut mindenre. Pontosabban még több olyan időm van, ami alatt a töri OKTV-re kéne készülnöm, de nem teszem. Mint most is.

Igazából ez a kis bejegyzés részben a fent már említett szöveg folytatása, illetve kiegészítése. Azt hiszem, hogy a folytatás részével fogom kezdeni, mert úgy sül ki belőle valami értelmesebb dolog.

Először is egyedül vagyok. Nyáron, emlékszem, voltak olyan pillanatok, amikor a fél életemet oda tudtam volna adni egy olyan napért, amikor teljesen egyedül vagyok. Most pedig...? Itt ülök a fotelban és olyan érzésem van, mintha... nem is tudom... Mint amikor valami rosszat követtem el és nagyon erős bűntudatom van. Vagy velemi ahhoz hasonló.

Furcsa, de ez csak most jutott eszembe. Persze ez az egész eléggé hajától fogva előrángatott dolog, de mégis igaz. Most, hogy azt kívánom, hogy bárcsak lenne itt valaki, sőt, azt, hogy bárcsak valahol valamilyen buliban lennék, - mint azt hiszem, már többnyire tudtotokra adtam, hogy - amiket pedig nem mindig kedvelek.

Egyszer hopp, másszor kopp. Pedig most még egy ilyen beszélgetős program is be van kapcsolva a gépen, persze az, akivel beszélni szeretnék, az nincs fent. Más kérdés, hogy annak az illetőnek a címét sem tudom, de most még az sincs a hálózatba kapcsolódva, akivel ahelyett beszélnék, akivel igazán szeretnék.

De most ez már kicsit barokkosra sikeredett. Sőt, azt hiszem, hogy annál rosszabbra, mert utóbbi mondatomnak értelme sem volt.

Szóval rengeteget gondolkodtam. Nagyon sokat szoktam agyalni mindenféle teljesen értelmetlen dolgokon. Természetesen nem éri meg, mert legtöbbször semmi teteje nincs a dolognak, de el lehet vele lőni időt. Esténként. Amikor aludnék, aludni szeretnék, aludni akarok, de a fejemben cikázó gondolatok nem engednek. Na mindegy.

Igazából ezzel a nagy elmúlt dolgokon való töprengéssel (nem akartam a "múlton való töprengés"-t használni, mert az túlságosan fellengzős lett volna), csak egy baj van: hogy semmit nem old meg. Nem oldja meg azt, hogy mit hogyan kellett volna tennem. A legkisebb dolgoktól kezdve a legéletbevágókig. Minden ugyanúgy "történelem marad".

Igazából amit el szeretnék mondani, azt ide úgyse merném felírni. Meg aztán, mi értelme lenne. Meg nem is akartam. Nagyon sokáig könyörögtem, erőszakoltam az agyamat, hogy ne legyen így. És most így lett és ezzel semmi baj nem is lenne, de előtte már olyan dolgokat követtem el, amik kizárják annak a lehetőségét, hogy ennek a mesének jó vége legyen.

Reggelenként, amikor felkeltem és felöltöztem, néha eszembe jutott Amerika. Azután később is. Nap közben. Este, amikor lefeküdtem. De leginkább reggel. Nem tudom, miért, de mostanság nagyon hiányzik. Nagyjából egy éve lehetett, hogy kint voltam, s velem a fél család. Pontosabban én a fél családdal, nem ők velem. De most ezt hagyjuk. Nagyon hiányzik. Elkezdtem nosztalgiázni. Milyen jó is lenne most ott lenni. De persze most itt kell lenni és küzdeni kell és tanulni és próbát tartani és próbálni menteni a menthetőt egy összeomló épület romjai közül, ami lehet, hogy maga alá fog taszítani.

Elfelejtettem novellát írni. Ez nagyon fáj. Nincsenek ötleteim. Egy ideig foglalkoztam a regényemmel (amire mellesleg rá se nagyon néztem az utóbbi időben - mondjuk úgy, hogy nagyjából augusztustól kezdve), azután pedig csak versek, egy-két - ehhez hasonló - csapnivaló szájtépés - és semmi. Semmi. Semmi.

Nincsenek ötleteim. Képtelen vagyok gondolkodni.

És nagyon rossz. Nagyon rossz, hogy úgy érzem magam, mint akinek megkötötték a kezét. És ami még rosszabb benne, hogy az a titokzatos valaki, aki ezt tette velem, én magam voltam. De kibogozni nem tudom. Talán úgy kéne próbálnom, mint Nagy Sándor. Csak neki nem a kezén volt a csomó...

Valószínűleg megint kifelejtettem egy csomó mindent. Nehezen jutnak eszembe a dolgok. Talán majd egyszer felnövök és mindent jobban fogok tudni. De most kissé kicsinynek és butának érzem magam. Pláne akkor, amikor megpróbálom eljátszani, hogy azért nem mondok el valamit, mert nem tartom rá méltónak az illetőt, miközben csak félek elmondani. Persze ezt meg nem én találtam ki, hanem ő. És innentől kezdve pedig így sokkal kényelmesebb volt.

De ez a dolog most a legkisebb bajom. A másik az a csomó, ami a kezemet szorítja, ami a torkomban van. Hogy fogom én azt kibogozni?...